Egy nyitott kérdés a túltanult priorokról, a triptofán-szerotonin-rendszerről, és — egy gondolatkísérlet erejéig — Orbán Viktor mikrotubulusairól. Vita-indító, nem tanulmány.
Mi történik egy emberrel, aki harmincöt éven át minden helyzetet egyetlen prior-osztály — „minden csata, minden ellenfél" — alapján értelmez? A pszichológia válaszol. A neurokémia is válaszol. És ha Penrose-nak részben igaza van, akkor a kvantum-mikrotubulusok is mondhatnak valamit. Hogy mit, az itt a vita-indító.
Egy szerda délután — ezen az oldalon ez egy ismerős szerkezet — felmerült bennem a következő gondolat. Az ember, aki harmincöt éven át adversariális szerepben van — háborús tudósító, főügyész, kommandós-parancsnok, vagy harmincöt éven át regnáló miniszterelnök — annak az agya egy nagyon konkrét formát vesz fel.
Nem rossz embereket csinál ez. Hanem konkrét agyakat.
Az agy formája — ahogy egy korábbi cikkben már jeleztük — egy tanult, ismétlődő minta. A prediktív kódolás szerint az agy nem várja meg a bemenetet: előre megjósolja, mi fog történni, és csak akkor frissít, ha tévedett. A jóslás alapja a prior: az előzetes vélelem arról, mi várható.
A prior az élet 99%-ában nagyon jól szolgál. Akkor szabadul el a baj, amikor az élet 100%-ban olyan, hogy a prior csak egyfajta lehet — és akkor a prior nem prior többé. Akkor az identitás.
Mit jelent egy „prior"? Egy belső eloszlást arról, mit várunk. Ha minden reggel kávét iszunk, akkor egy ismerős konyhában a „valami forró és barna" prior dominál — még mielőtt ránéznénk a poháron belülre. Egy jól kalibrált prior gyors döntéseket enged.
Csakhogy a prior nem intuíció. A prior bevésődés. És van egy bizonyos pont, ahol a prior már nem szolgál bennünket — hanem mi szolgáljuk őt. A pszichológia ezt úgy hívja: rigiditás, kö-occurrence-bias, kognitív befagyás. A neurobiológia nyelvén: a hálózat túl koncentráltan kódol egy állapotot, és minden bejövő ingert ennek a horgonynak az irányába torzít.
A klasszikus példa: a háborús tudósító, aki harmincöt évig fronton dolgozott, hazatér, és az asztali kés látványára adrenalin-spike-ot kap. A főügyész, aki nyugdíjba megy, és minden ismeretlen autó láttán arra gondol, ki figyel meg. A boxoló, aki tizenöt évig a ringben fejelt, és aki ötvenévesen már nem tud nyugodtan ülni egy kávézóban.
Ezek nem rossz emberek. Ők pontosan azt csinálják, amire harminc éven át kondicionálódtak. Csak a tananyag elavult. (Ezt is ismerős mondat, ugye, ezen az oldalon.)
És most jön a finom rész.
Vegyünk egy embert, aki harmincöt éven át regnáló politikai vezető. Aki 1988 óta — még a Műegyetem és a Bibó-szakkollégium idején — folyamatosan adversariális helyzetben van. Aki a karrierjét úgy építette fel, hogy minden interjú egy harc, minden tárgyalás egy csapda, minden uniós csúcs egy meccs, minden szomszédos állam egy potenciális veszély. Aki a támogatóit és a vetélytársait egyaránt egy állandó mozgalmi-háborús nyelvezetben szólítja meg.
Itt nem politikai értékelés következik. Itt egy neurológiai megfigyelés következik.
Egy ilyen agy harmincöt év alatt egyetlen prior-osztályt tanul túl: minden új helyzetet a „csata" eigen-vektora irányába torzít. Egy uniós EU-támogatás vagy egy kisebb koalíciós alku — közelítőleg semleges események — már nem semlegesként érkeznek meg az értelmezés-rétegig. Egy fenyegetés-rácsra esnek. A rendszer reflexszerűen „csata-választ" generál — még mielőtt a tudat eldöntené, hogy egyáltalán mi történik.
Ez sem morális kérdés. Ez egy hálózat-konfiguráció. Egy másik ember, harmincöt év másfajta szerepben — mondjuk harmincöt évig nagy-szelíd óvónő — pontosan ugyanazon a mechanizmuson tanul túl egy lágy, gondoskodó prior-osztályt. Az ő agya is megrögzött. Csak más a horgony, és más a kimenet.
Pedig ott él a magyarázat egy nagy részére.
Itt jön a biokémia.
A szerotonin neurotranszmitter a triptofán nevű aminosavból szintetizálódik. A triptofán az étkezés útján kerül a szervezetbe, és normál állapotban a vér-agy gáton átjutva szerotoninná alakul. A szerotonin nemcsak a hangulatban, hanem a fenyegetés-értelmezésben, a társas kogícióban, és a kockázatértékelésben is kulcsszerepet játszik.
Itt jön a kemény rész. Krónikus stressz, krónikus alacsony-szintű gyulladás, vagy krónikus „fenyegetés-üzemmód" alatt a triptofán metabolikus útja átkapcsol: a szervezet a triptofán nagy részét a kynurenin-útra tereli, nem a szerotonin-útra. A kynurenin-út több neurotoxikus metabolitot termel (kvinolinsav, 3-hidroxi-kynurenin), és a szerotonin-szintézis lecsökken.
Vagyis: ha valakinek harmincöt éven át a hálózata fenyegetés-üzemmódban operál, a triptofán-allokáció a szerotoninról folyamatosan a kynurenin felé tolódik. A rendszer biokémiailag rögzül a fenyegetés-üzemmódba. Nem mert valaki úgy döntött. Hanem mert a metabolizmus így rendezi át magát.
Itt válik a cikk furcsává.
Roger Penrose matematikus és Stuart Hameroff aneszteziológus 1996-ban előállt egy különös hipotézissel, amelyet orkesztrált objektív redukciónak (Orch-OR) neveztek el. A lényege röviden: a tudat nem klasszikus, közönséges elektromos jelek eredménye, hanem kvantum-koherens állapotok időnként összeomlanak a neuronok mikrotubulusaiban — és ez az összeomlás termeli a tudatos pillanatokat.
Ez a hipotézis a mainstream idegtudományban ellentmondásos, sőt sokak szerint még csak nem is „valószínű". A meleg, zsúfolt, ide-oda mozgó agy környezete elviekben gyorsan szétroncsol minden kvantum-koherenciát, és ez ellentmond a koherencia-időhöz szükséges hideg, izolált körülményeknek. A 2010-es évek óta jött néhány érdekes új mérés (Anirban Bandyopadhyay), de még messze nem konszenzus.
De — és itt jön a tényleges kérdés — tegyük fel egy gondolatkísérlet erejéig, hogy Penrose-nak részben igaza van. Tegyük fel, hogy a mikrotubulus-szintű kvantum-állapotok bizonyos mértékig tényleg hozzájárulnak a kogníció finomszerkezetéhez. És tegyük fel, hogy a triptofán-szerotonin-kynurenin rendszer, amely az említett hosszan-regnáló adversariális hálózatban kifáradt, valami olyan biokémiai környezetet teremt, ahol a maradék kvantum-koherenciát is konzisztensen egy bizonyos eigen-állapot irányába tolja.
Lehetséges-e, hogy egy ember, aki harmincöt éven át extrém módon túltanult egyetlen prior-osztályt, annak a mikrotubulus-szintű kvantum-koherencia-összeomlása is konzisztensen egy bizonyos eigen-vektor irányába tolódik?
Egyszerűbben: vajon a túltanult priorok kvantum-szinten is befagynak?
Erre nincs válasz. Ezt nem tudja senki. A bevizsgálathoz olyan technikák kellenének, amelyeket még nem fejlesztettek ki. A kérdés szempontjából a lényeg nem a válasz — hanem hogy felteszik.
És igen, ez egy nevetséges kérdés. Egyszerre tudományosan komoly és bohózati. Ez a tanul.io vita-indítók szeretni való természete: mély igazságok és elképesztő, abszurd hipotézisek pontosan ugyanazon a téren találkoznak, kéz a kézben. A komoly mag: a túltanult prior egészen mélyre megy az idegrendszerben. A bohózat: hogy mennyire mélyre, azt egyelőre nem tudja senki.
Akkor mit kérdezünk a végén? Háromszintű kérdést.
Ez egy vita-indító cikk. A kommentekben várom a véleményeket — különösen azokat, amelyek azt mondják, hogy a Penrose-Hameroff hipotézis hülyeség. Mert azt is meg lehet érvelni. És aki azt mondja, hogy ezt nem szabad alkalmazni egyetlen konkrét politikusra — annak is van igaza.
A kérdés ennek ellenére a kérdés.
Most ennyi. Várom a hozzászólásokat lentebb.