A vektor-
adatbázis
árnyékában

Volt egyszer egy ember — legyen mondjuk János —, aki egy szerda délután megpillantotta a mosogatóban a tegnapi vacsorából maradt tányért. A tányéron ott szunnyadt egy paradicsomos szósz emlékműve, némi rátapadt rizsszemmel, mint a mauzóleumot díszítő apró kőszobrokkal. János negyvenhat éves volt, fizetését becsületesen leadózta, és Krisztina nevű kollégájával volt egy meghökkentően jól működő, kölcsönös megegyezésre épülő viszonya. És mégis — ahogy ránézett arra a tányérra, valami sötét és ősi felmordult benne.

Nem haragudott. Nem volt fáradt. Mégis úgy érezte, hogy a tányér mosogatása helyett szívesebben sétálna ki a Dunához, és nézné a vízisikló nyolcas pályára emlékeztető úszógyakorlatát egy órán át. A tányért egyébként végül elmosogatta, nyolc perccel később, miután lefolyt a homlokáról egy egzisztenciális izzadtságcsepp. De a kérdés ott maradt a levegőben, kacarászva, mint egy elégedett kísértet:

És itt érdemes egy pillanatra megállni, mert a kérdés mögött, ha az ember csendesen figyeli, ott hallani egy másik kérdést is. Miért fáj nekünk, felnőtt, képzett, vitamintablettán élő embereknek maga a létezés ténye, ha a létezést bármilyen elintézendő feladat formájában mérik nekünk ki?

Adva van egy emberi csecsemő. Nevezzük Jánosnak, hogy ne kelljen új keresztnevet kitalálni. A csecsemő János az első életévében pontosan egy munkán dolgozik: feltérképezni a világot. Olyan, mint egy nagyon kicsi geográfus, akinek nincs sem felszerelése, sem nyelve, viszont rendelkezésére áll egy kifinomult neuronháló, amely másodpercenként ezer szinapszist köt és bont aszerint, hogy mi következik mi után.

János körül azonban nem béke honol. János körül dolgok történnek. Apja épp a tetőt javítja, mert beáznak. Anyja telefonál a biztosítóval, mert van egy szám, ami nem stimmel. A nagymama jön, és valamit el kell intézni az okmányirodában. A kutya elszökött, és meg kell találni. A nyilatkozatot le kell adni. A számlát ki kell fizetni. A levest meg kell főzni. Az élet egy szürke szövedéke az elintézendőknek.

A csecsemő János mindebből egyetlen dolgot ért meg: ha valami van, akkor azzal valamit kell csinálni. Mert így viselkednek a felnőttek. A felnőttek soha nem ülnek le egy paradicsommal, és nem szemlélik pusztán a paradicsomot. A paradicsomból leves lesz, savanyúság lesz, vagy szemét lesz. De a paradicsommal történik valami. A paradicsom egy elintézendő.

És itt jön az elmélet veleje, amelyet egy modern és divatos hasonlattal lehet a legpontosabban megragadni: az emberi elme egy gigantikus vektoradatbázis. Minden fogalom benne van valahol, és a fogalmak közötti távolság számít. Két fogalom, amelyet sokszor látunk együtt, közelebb kerül egymáshoz a többdimenziós térben. Olyan ez, mint a méhkasban a királynő körüli kis dolgozók: minél többször járnak együtt egy útvonalon, annál inkább kitaposódik.

A csecsemő János agyában a „baj van" / „valami van" / „valami létezik" fogalom, és a „el kell intézni" / „csinálni kell vele valamit" / „stresszelni kell tőle" fogalom megdöbbentő gyakorisággal jelenik meg együtt. Két dolog, amelyek soha nem mennek külön sehova. Mint egy idős házaspár, akik még a fürdőszobába is együtt mennek.

És az agy, amely tanul, csomóba köti őket.

A csomó kicsi. A csomó láthatatlan. De a csomó negyvenöt évig marad ott, és János nem fog tudni róla, csak annyit, hogy szerda délutánonként valamiért egy tányér is elég ahhoz, hogy lebénuljon.

Telnek az évek. János felnő. Hivatása van, lakása van, fogkrémje van (kétfajta, mert az egyik fehérítő, a másik érzékeny fogínyű). És akkor egy szerda délután meglát egy tányért.

A tányér mint olyan, semleges objektum. Egy kerek porcelán korong. Egy archaikus eszköz, amellyel az emberek évezredek óta táplálkoznak. Nem volna szabad érzelmi reakciót kiváltania.

Csakhogy János agyában a tányér nem tányér. A tányér egy elintézendő. És az „elintézendő" fogalom — mint láttuk — kéz a kézben sétál a „baj van" fogalommal a vektortér homályos sikátoraiban. Tehát amikor János meglát egy elintézetlen tányért, az ő tudatában a következő mondat hangzik el, hangtalanul, de meggyőzően:

„BAJ VAN."

Nem azt érzi, hogy „ó, egy tárgy, amelyet meg kell tisztítani, ez körülbelül négyperces feladat lesz". Hanem azt érzi, hogy baj van, baj van, baj van, sürgősen, és ezt nekem kell megoldanom, és én már annyi mindent megoldottam ma, és lehet, hogy nem fogom tudni megoldani, és akkor nagyobb baj lesz, és aztán…

Mindezt pedig egy tányér. Egy tányér, amelyet egyébként négy perc alatt el lehet mosni.

A jelenség nem szűkül a tányérokra. János életében minden elintézendő ugyanezt a kis dominóhatást indítja el. Egy email, amelyet meg kell írni. Egy adóhatósági levél, amelyet fel kell bontani. Egy fogorvosi időpont, amelyet le kell foglalni. Mindegyik egy aprócska tányér, és mindegyik mögött ott áll néma sorban a „BAJ VAN" óriása, két fejjel magasabban a feladatnál.

János ezért halogat. János ezért alszik el a kanapén. János ezért nyit ki naponta tizenkétszer egy értesítés nélküli telefont, hogy ne kelljen ránéznie a postaládájára. János nem lusta. János kondicionált.

És ez egy egészen klasszikus elkerülési ciklus. János halogat, mert minden feladat érzelmileg sokkal nagyobb terhet hordoz, mint amennyit indokolt volna. Aztán a halogatás miatt kialakul egy második rétegű „baj van", mert most már az is bajt jelent, hogy halogat. És akkor jön egy harmadik réteg: baj van azért, mert még az alapérzéke is fáradt és lapos lett a sok bajtól. És ezt a harmadik réteget hívják közkeletű nevén úgy, hogy depresszió.

A depresszió tehát ebből a nézőpontból nem hangulati zavar. A depresszió egy alaposan túltanult adatbázis, amely minden bejövő ingerre azzal a címkével válaszol, hogy „ez most fáj". És a legfájdalmasabb benne az, hogy minden ingerre — még arra is, ami egy egészséges agyban öröm volna. Egy meghívás barátoktól: elintézendő. Egy születésnap: elintézendő. Egy szép őszi délután: elintézendő, mert hát ki kéne menni, megnézni, megélni, megszervezni.

De honnan tudjuk, hogy ez a mechanizmus tényleg így működik? Csak szellemes elmélkedés, vagy van mögötte komoly idegtudományi és klinikai alap?

A meglepő válasz: van mögötte, és nem is kevés. Több, egymástól független kutatási irányzat is pontosan ezt a fajta dinamikát írja le — más-más nyelven, más-más évtizedben.

Amikor János a tányér előtt lebénul, nem misztérium történik benne — több, jól dokumentált pszichológiai folyamat találkozási pontja zajlik. Csak ritkán beszél róla valaki úgy, hogy egy szerda délutáni élmény is rímeljen rá.

Ha az elmélet igaz — és nagyrészt az —, akkor két dolog adódik.

Megtanulni, hogy egy tányér csak egy tányér. Egy email csak egy email. Egy elintézendő nem ugyanaz, mint egy baj.

Ez nem gyors. A vektorokat évek alatt taposták ki, és évek alatt lehet újra elrendezni. De lehet. És miközben rendezgetünk, hasznos lehet egy gyakorlat: amikor János legközelebb meglát egy tányért, és érzi a kis sötét felmordulást, megpróbálhatja megnevezni:

És elképzelhető — kis valószínűséggel, sok ismétléssel —, hogy egy szerda délután János majdnem meglát egy tányért, érez egy enyhe érdeklődést iránta, és arra gondol: de szép kerek.

A vektoradatbázis-kép nem véletlenül kínálja magát erre a jelenségre. A modern gépi tanulás éppen azért rímel ennyire az emberi agy működésére, mert ugyanazt a logikát követi — csak diszkrétebben, számszerűbben, és kevesebb gyerekkori sérelemmel.

És itt egy fontos részlet: nem feltétlenül a problémák mennyisége kódolja be ezt a mintát, hanem az érzelmi háttérzajuk. Vannak családok, ahol kevesebb a probléma, de minden problémakezelés feszült, drámai, sürgető hangulatban zajlik — és a gyerek pontosan ugyanezt a vektorbeszélgetést tanulja meg, csak intenzívebb, ritkább adagokban. A gyerek nem a problémát tanulja meg. A gyerek a zenét tanulja meg, amelyet a probléma kísér.

És most, miközben János a Duna-parton ül, és nem mossa a tányért, hanem nézi a vízisiklót, talán éppen most tanul valami újat. A vektorok ugyanis — bár makacsok — tényleg el tudnak mozdulni. Egy madár átrepül a feje fölött, és János nem érez semmilyen kötelezettséget arra, hogy valamit kezdjen a madárral. A madár csak egy madár. És lehet, hogy János agyában ebben a pillanatban egy kis vektoros munkás épp ásót fog, és kezdi egy hajszálnyit szétfeszíteni azt a régi-régi csomót.

Egy másodperccel azelőtt, hogy hazaindulna, János még arra gondol: holnap is lesz egy tányér. Talán két tányér. De most, ebben a hat percben, a Duna-part egyikről sem szól. A Duna-part csak Duna-part. És a Duna-part — ezúttal először az életében — nem elintézendő.

Mint a madár. Mint a víz. Mint a tegnap esti paradicsomos szósz, amely végül is csak paradicsomos szósz, és aki vagy elmossa, vagy nem, mindenképp ugyanaz az ember marad.

És talán, lassan, vektoronként, ki lehet bontani azt a régi csomót.